Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata.A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a " valóság" , amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereslet. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlász, az aszfalt, a " senkihez sincs közöm" életérzése.  És a szerelemről véljük, hogy káprázat,mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy " te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!" - miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: " Itt akarok élni, örökké!" Amikor szeretjük egymást, kijózanodunk. Felébredünk. Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor feladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni. Saját varázsvilágomban élni azt jelenti, hogy nem szeretek. De, ha ez eloszlik, egymásban felébredünk. Ez a valóság.

Együtt... Veled... Velem... Benned... Bennem....

S ha innen visszanézünk, látjuk majd,hogy szeretet nélkül nem a valóságban éltünk. Hanem saját, önző varázslatunkban. Mint egy rossz álomban, jártunk benne.Azt álmodtuk, hogy senkihez sincs közünk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.